Vinkó Józseffel az apropót a nemzeti ünnephez igazítottuk, témánk a Pénzmúzeum kávéházi terében mi más lehetne, mint a forradalmi kávéházak, illetve a reformkor gasztronómiája. A reformkorban, ha valami, úgy a változás biztosra vehető volt. Az öntudatra ébredt nemzet táplálkozásában is felvett új szokásokat. Sétáljunk egyet képzeletben a reformkori Pest-Budán, utazzunk el vidékre, lessünk be az írók-költők, a szegény emberek és az arisztokrácia konyháira, hogy kiderüljön, milyen ételek adtak muníciót a forradalmi hevülethez. Utunk izgalmasnak ígérkezik: bepillantunk a tsemegecsinálók műhelyeibe, szót ejtünk a Laczikonyhákról és a Duna vizéről, ami akkor még iható volt. Szemrevételezzük a kor híres kávéházait, az abban folyó szellemi életet. Mustráljuk kicsit az étlapot, szót ejtünk Petőfi, Arany, Jókai, Széchenyi hasáról. Egy olyan korban teszünk sétát, amikor a fennszolgáló legényből, étnökből pincér, a kelnerájosból borász, a lakomározásból lakma, majd lakoma, az étkiványból étvágy lett. A reformkor óta reggel nem reggelezünk, este nem estelezünk, hanem reggelizünk és vacsorázunk, és ma már nem azt kérdezzük asztaltársunktól, hogy na, hogyan smakovál a pecsenye, hanem azt: hogy ízlik? Izgalmas kor volt ez. Ahogy Széchenyi mondta: „Csak ott mennek a dolgok jól, ahol például a szabó, a szappanos, a cukrász mind meg van győződve arról, hogy az ő mesterségétől és üzletétől függ az állam boldogsága.”