Külföldi ritkaságok

1. oszlop

Cavallinók (1819, Itália)
A bélyeg 1840-ben Nagy-Britanniában történt bevezetését megelőzően is voltak próbálkozások a levelezés rendszerének egyszerűsítésére. A cavallino egy lovast ábrázoló adódíjjegy, amelyet az egykori szárd királyság területén működő magánposták által szállított levelek papírjára kellett rányomtatni. Az olasz név lovacskát vagy kis lovast jelent, innen a díjjegy elnevezése.
A cavallinók három címletben készültek, és használatuk 1819 és 1836 között volt kötelező. Bár a díjjegy nem a levél bérmentesítésére szolgált, hanem a levelezési adó lerovását igazolta, sokan ezt tekintik az első díjjegyes nyomtatványnak.
A 19. század eleji Szardíniában az állami posta mindenféle küldemény továbbítását saját jogkörébe tartozónak tekintett, ezért minden levél továbbításához az engedélyét kellett kérni. Az engedélyt a hivatalban kisebb pénzösszeg fejében megadták, és ezt a levélre nyomott bélyegzővel tanúsították. Ám ez rendkívül időrabló volt a futárok számára, ezért elrendelték, hogy speciális kisegítő levélíveket kell nyomtatni, amelyek alkalmasak közvetlen postai továbbításra. A nagyközönség számára ez az előbérmentesített árucikk postahivatalokban, dohányárudákban volt kapható. A levélív belső oldalára az írás került, és úgy hajtották össze, hogy az értékjelző bélyegzés – maga a cavallino – a címoldalra kerüljön. A kék festékkel nyomtatott cavallinók 1819. január elsejétől kibocsátott kisegítő levélíveken láthatóak, a dombornyomásúak a végleges kiadású levélíveken. Ez utóbbiak 1819. november 13-ától kerültek forgalomba.

Black Penny (Nagy-Britannia, 1840)
A világ első bélyege, az 1840-ben Nagy-Britanniában megjelent, Viktória királynőt ábrázoló Black Penny elnevezésű kiadás. Amikor bélyeget ragasztunk a borítékra, a mai napig azt jelezzük vele, hogy a levél feladásakor egy összegben kifizettük a teljes postai viteldíjat.
Mivel a viktoriánus korszak brit postája rendkívül nehézkesen és veszteséget termelve működött, 1837-ben az angol pénzügyminisztérium nyilvános pályázatot hirdetett: kinek van ötlete a működés megreformálására? A pályázat nyertese egy korábban falusi tanítóként dolgozó úriember, Rowland Hill lett, aki a bélyeg kivitelezésének feladatát is magára vállalta. Így készült el a Viktória-fejes, igényes kivitelű, tehát nehezen hamisítható postajegy. Mivel ekkor még Nagy-Britannia volt az egyetlen bélyegkibocsátó, felesleges volt az államot megnevezni. Hagyományból ma is hiányzik a felirat a brit bélyegekről, felismerésre a mindenkori uralkodó arcképe szolgál. A Hill-féle postai reform nyomán a brit posta forgalma és bevétele rövid idő alatt megsokszorozódott, Hill pedig a királynőtől nemesi címet kapott, a brit posta főigazgatójává nevezték ki, érdemrenddel és vagyonnal díjazták.
Hogyan is szól Rowland Hill és a fiatal lány esete, amit mindenki ismer, de a legendákra jellemző módon mindenki egy kicsit másképpen? Történt egyszer, hogy a bélyeg reménybeli feltalálója egy alkalommal postakocsival utazott, amely Angliában is szállított utasokat a postai küldemények mellett. Az egyik állomáson tanúja volt egy jelenetnek, amikor a postakocsis levelet akart átadni a fogadós lányának, ám az ifjú hölgy megforgatta a küldeményt, majd visszaadta a postásnak, mondván, hogy nem veszi át. Mivel a posta teljes portós rendszerben dolgozott, ez a címzettre hárított bérmentesítés esetén azt jelentette, hogy ingyen végezték el a szolgáltatást. Azonban Rowland Hillnek szöget ütött a fejében a dolog, hiszen nem olyan időket éltek, amikor mindennapi esetnek számított egy-egy levél érkezése. Ezért – így mesélik -– félrevonta a lányt, és addig faggatta, míg nagy pironkodva be nem vallotta, hogy a másik városban élő vőlegényével úgy leveleznek egymással, hogy egyezményes jeleket rajzolnak kívül a borítékra. Tehát nem is kell kibontania ahhoz, hogy pontosan tudja, mit üzent a kedvese, így ingyen leveleznek. A legenda szerint ez adta volna az ötletet a bélyeg bevezetéséhez, hiszen a feladáskor kötelezően lerótt viteldíj rendszere kivédte az ilyen típusú ügyeskedéseket. A történet valóságtartalma azonban feltehetően csak annyi, hogy efféle visszaélések valóban előfordultak az új rendszerű bérmentesítés bevezetése előtt.

Merkúr-fejes hírlapbélyeg – Vörös Merkúr (Ausztria, 1856)
1851-ben a világon először Ausztria hozott forgalomba hírlapbélyegeket, azonban nem ez teszi őket annyira értékessé. Egy bélyeg értékét leginkább a ritkasága határozza meg. Márpedig a használt hírlapbélyegekből kevés maradt fenn, hiszen ezeket úgy ragasztották fel, hogy a címszalagot az újsághoz rögzítsék, így a feltépéskor rendszerint elszakadtak. A postán magánemberek számára nem árusították, hanem az újságok kiadóhivatalai vásárolták meg ívekben.
Az 1851. január 1-jétől érvényes Merkúr-fejes hírlapbélyegek névértékét ebben az időben még csak a színük jelölte: a kék 0,6 krajcáros egy újság, a sárga 6 krajcáros tíz, a rózsaszín 30 krajcáros pedig 50 újság bérmentesítésére volt alkalmas.
A kék bélyegeket vegyi úton viszonylag egyszerűen sárgává lehetett változtatni, így jutottak a hamisító hírlapkiadók tízszeres értékű címletekhez. Ezért a posta kárára elkövetett hamisítás megelőzésére 1856-ban forgalomba helyezték 6 krajcáros értékben a cinóbervörös változatot, amiből eleve csak nagyon csekély számban gyártottak, így a fennmaradt Vörös Merkúr példányok világritkaságnak számítanak.

2. oszlop

Svájci kantonbélyegek (1843, 1845)
1843-ban, Svájcban a világon negyedikként adtak ki bélyeget. Mivel az ország több kantonból áll, afféle miniállamként működve önálló postaigazgatással rendelkeztek és saját bélyegeket adtak ki kezdetben.
Az első kantonbélyegek Zürichben jelentek meg 4 és 6 rappen névértékben, a helyi és kantonon belüli levelek bérmentesítésére, kőnyomatos eljárással. A hamisítások megelőzésére a felhasznált papír vízszintesen vörös csíkozású volt, erre került a fekete színű nyomat. Így ezek az első kétszínű bélyegek a bélyegtörténelemben.
A Kettős Genf néven ismert bélyeget zöld papírra nyomták, szintén 1843-ban. A bélyegpár két, egyenként 5 centimes névértékű bélyegből áll, amelyek külön-külön is érvényesek voltak helyi bérmentesítésre. Újdonság rajta a kibocsátó tartomány címere.
A Basel kantonban 1845-ben kibocsátott bélyeg nem volt sorozat része, egyetlen értékben látott napvilágot. A rajzolatot Melchior Berri építész tervezte, dombornyomással kiemelt középrésze csőrében levelet tartó galambot ábrázol, s a világ első háromszínű bélyege volt.
A svájci kantonbélyegek kis példányszámban jelentek meg és rövid ideig voltak forgalomban, ezért megmaradt példányaik igen nagy értékűek.

3. oszlop

Mauritius-újnyomat (1912)
1847-ben a kicsiny Indiai-óceáni sziget ura, Sir William Gomm brit királyi kormányzó úgy döntött, hogy bált rendez, amelyre Lady Elisabeth Gomm, a kormányzó felesége kérésére, a kor új divatjának megfelelően bélyeggel ellátott meghívókat küldtek szét a szigeten élő előkelőségeknek.
Igen ám, csakhogy ezt a bélyeget el is kellett készíteni. Megbízták hát a Port Louis-i órásmestert és vésnököt, Joseph Barnardot, hogy készítse el a bélyegek nyomtatásához a kliséket. Az 1920-as évekből származó legenda szerint a szerencsétlen órásmester, aki életében bélyeget még nem csinált, hazafelé elment a postahivatal előtt. A táblán látott Post Office felirat pedig úgy benne maradt a fejében, hogy a bélyegkép lemezbe vésésekor a szabályos POST PAID (vagyis „bérmentesítve”) helyett ezt karcolta a fémbe. Ezért ezeket a ritkaságokat Post Office bélyegeknek is nevezik. A meghívók kiküldése előtt a hibát kijavítani már nem volt idő: az 500 darab narancspiros 1 pennys és a szintén 500 kék 2 pennys bélyeg rákerült a borítékokra, a maradékot pedig a postán felhasználták. Mára a narancspirosból 15, a kékből 12 példány maradt csak fenn. Ezek voltak az első olyan bélyegek, amelyeket brit koronagyarmaton bocsátottak forgalomba.
1912-ben az eredeti nyomólemezről 300–300 darab újnyomatot készítettek múzeumi célokra. A budapesti Bélyegmúzeum példányai a 33. sorszámot viselik.
A kék Mauritius bélyeg a későbbi V. György angol királyt is elbűvölte, aki egy 1904-es aukción, akkor hatalmasnak számító összeget, 1450 angol fontot adott érte. A mendemondák szerint egyik titkára így kommentálta az árverést: „Valami istenverte bolond rengeteg pénzt adott egy bélyegért.”, mire őfelsége azt felelte: „Én voltam az."

Hawaii misszionáriusbélyeg (Hawaii, 1851–1852)
A XIX. század közepén Hawaii önálló királyság volt. A területére beszivárgó külföldiek – elsősorban misszionáriusok – leveleit a század elején a hajók kapitányai szállították az amerikai kikötőkig eseti megbízás alapján. 1849-ben – részben a kaliforniai aranyláz hatására – a postai forgalom, a letelepedők számával együtt erőteljesen megnövekedett, így 1850. december 21-én megnyitották a honolului postahivatalt. Első postamestere az 1850–1856 között hivatalban lévő Henry Whitney, 1851. október 1-től forgalomba bocsátotta Hawaii első, kezdetleges bélyegeit. Háromféle címletben: 2, 5 és 13 centes értékekkel. A 2 centes újságok, az 5 centes levelek bérmentesítésére volt alkalmas. Az 1852-es megjelenésű záróértéken már az Amerikai Egyesült Államokkal történt területi megegyezés értelmében U.S. Postage felirat szerepel, ezeket az államok keleti partvidékére szállított levelekre ragasztották. Árukból 5 cent illette a begyűjtést végző honolului postát, 6 cent az Egyesült Államokbeli bérmentesítést szolgálta, és 2 cent jutott a postaküldeményt szállító hajó kapitányának. Ezekkel a bélyegekkel főként az ott élő misszionáriusok leveleztek, innen a gyűjtői elnevezésük.
A törékeny, vékony papírra nyomtatott bélyegek közül a legritkább a 2 centes, amiért 1892-ben a francia Hector Giroux bélyeggyűjtő meggyilkolta honfitársát, a szintén bélyeggyűjtő Gaston Leroux-t. A nyomozó, aki maga is bélyeggyűjtő volt, felismerte az indítékot és felfedezte, hogy hiányzik a bélyeg. A detektív rávette a gyanúba keveredett Giroux-t, hogy mutassa meg a bélyeggyűjteményét, és a hiú gyűjtő nem tudott ellenállni, hogy el ne hencegjen a ritkasággal – egyben tette bizonyítékával.
Az ún. Dawson-levél az egyetlen ismert, hawaii misszionárius bélyegekkel bérmentesített fennmaradt küldemény. A levelet 1852 októberében Honoluluból San Francisco érintésével New Yorkba küldték, majd 1870 körül ismeretlen módon egy gyár kemencéjében kötött ki. A gyár bezárása után égetés útján akartak megsemmisíteni leveleket. A kemencét azonban olyan szorosan tömték meg, hogy a tűz kialudt. A terület 35 évvel később történt eladása után pedig egy tisztítómunkás találta meg a kemencében maradt leveleket.
A Hawaii misszionáriusbélyegek postatisztán jórészt ismeretlenek, a Bélyegmúzeum gyűjteményében is egy rendkívül értékes 13 centes bélyegzett példány található.

A hiú postamester bélyege (Új-Brunswick, 1860)
Új-Brunswick a mai Kanada területén található, és az 1784 óta a brit koronához tartozó önálló gyarmat volt, így 1860-tól a brit uralkodónő, Viktória arcképével ellátott bélyegeket használtak. Charles Connell helyi postamester 1860-ban – a szomszédos Egyesült Államokkal való élénk kereskedelmi kapcsolatok okán, az ott használatos decimális pénzrendszerre áttérve a penny helyett cent névértékű – hat bélyegből álló sorozatot rendelt meg, ám az 5 centes címletűre a saját arcképét nyomatta. Az ügyből hatalmas botrány lett, a halhatatlanságra vágyó postamester a kedélyek lecsillapítása érdekében felajánlotta, hogy fölvásárolja és önként, nyilvánosan megsemmisíti az őt ábrázoló címleteket. Sőt, a postamesteri hivataláról is lemondott. (A gyarmati parlamentben viszont haláláig képviselő maradt, ahol az egységes kanadai konföderáció létrehozásán fáradozott.) Az újranyomott 5 centesre aztán Viktória királynő portréja került, aki egyébként a sor további két címletén már eleve rajta volt. Mintegy félszáz példány azonban megmaradt az utókor számára e különleges bélyegből.

4. oszlop

Brit-Guyana 4 centes bélyege (1856)
A világ egyetlen, egy példányban létező bélyegét 1856-ban adták ki. Szükségbélyegről van szó: az anyaországi, tehát brit bélyegszállítmány nem érkezett meg, ezért a helyi postamester, E. T. E. Dalton utasítására a királyi újságnyomdában készítették, egyszerű technikai kivitelben. A sorozat három darabból állt, a magenta-bíbor színű 1 centes a helyi újságok, a bíbor és a kék 4 centesek pedig a postai levéltarifák lerovására voltak alkalmasak.
A bélyegek központi képe egy háromárbócos vitorlás és a kolónia latin nyelvű jelmondata: Damus petimus que vicissim (Adunk és viszonzást várunk). A bélyegeket egyszerű nyomatuk miatt könnyű lett volna hamisítani, ezért az eladáskor épp szolgálatban lévő postai alkalmazott aláírásával, leggyakrabban egy monogrammal érvénytelenítette őket, amelyekből négyféle ismert.
Az 1 centes bélyegből mindössze egyetlen nyolcszögletűre vágott példány maradt fenn. Története szerint egy 12 éves skót iskolás fiú, Vernon Vaughn találta meg 1873-ban a nagybátyja levelei között. Mivel a bélyeg létezéséről nem tudtak a katalógusok, eladta egy barátjának 6 shillingért. A bélyeg a következő évtizedek során többször cserét gazdát, anélkül, hogy felismerték volna, milyen különlegességet tartanak a kezükben, míg végül a híres bélyeggyűjtő, Philip von Ferrari gróf vette meg. Hozzáértő lévén hamar rájött az értékére így a bélyeg ára meredeken emelkedett. Ferrari halála után a berlini múzeumba került, majd az első világháború után háborús jóvátételként Franciaországé lett. Az 1 centes ritkaság hatszor cserélt gazdát 1922 óta. Először Arthur Hind birtokába került, aki megszállott gyűjtő volt, így mindenki hihetőnek tartotta azt a felröppent pletykát, hogy a szintén tulajdonába került második példányt megsemmisítette, hogy továbbra is csak egy legyen belőle a világon. Hind 1933-as halála után a bélyeg többször is tovább vándorolt, 1980-tól egészen 2014-ig szinte semmit nem lehetett tudni róla. Ám az elmúlt évtizedben kétszer is gazdát cserélt. 2014-ben 9,5 millió dollárért vásárolta meg a hírek szerint Stuart Weitzman dizájner és üzletember, majd 2021-ben újra elárverezték.
A Bélyegmúzeum gyűjteményében látható 4 centes címlet levélen, vagyis postai teljes küldeményen szintén egyedülálló darab. A mi bélyegünket felhasználáskor ugyanaz az Ed Wight szignózta, aki az 1 centes ritkaságot.

5. oszlop

Olasz kisállamok bélyegei

Nápolyi Trinacria bélyeg (1858)
A Nápoly és Szicíliai Kettős Királysága a spanyol Bourbonok fennhatósága alatt állt egészen Garibaldi és vörösingesei, a híres Mille alakulat marsalai partraszállásáig, ami 1860 májusában történt. Garibaldi népfelkelés segítségével elfoglalta Palermót, és a „két Szicília” diktátorává kiáltották ki, aki a hatalmat II. Viktor Emánuel szárd-piemonti király nevében gyakorolta. Szeptember 7-én elfoglalta Nápolyt, végül a Volturno folyónál megverte a Bourbonokat. Győzelme után népszavazást írt ki, amely felhatalmazta arra, hogy Dél-Itáliát átadja Viktor Emánuelnek. A Trinacria bélyegek 1860. november 6-tól voltak érvényesek, s Garibaldi diktatúrájának utolsó napjaiban születtek. Újságok és nyomtatványok bérmentesítésére kellett volna megfelelő érték, ezért határoztak nyomtatásáról. Minthogy a gyorsaság és az olcsó előállítás elsődleges szempont volt, ezért az 1858. január 1-től használt levélbélyegsor ½ grano értékű címletének nyomólemezéből kivésték a „G” jelzést, és helyére a „T”, vagyis tornese jelzés került. Egy grano 2 tornese (többes száma tornesi) volt. Az eredeti rózsa helyett kék színben nyomott bélyeg jellegzetessége, hogy a „G” eltávolítása nem sikerült tökéletesen, vonalai látszanak az új értékjelzés mellett. (Más vélemény szerint ez kettős metszés eredménye a bélyegen.)

Savoyai kereszt (1860)
Az átvésésre felhasznált eredeti bélyegek képén hármas osztásban Nápoly címerállata, az ágaskodó ló, Szicília jelképe, a háromlábú Medúza-fej (a tulajdonképpeni trinacria) és a Bourbon-liliom képe látható. Az ideiglenes kormányzat 1860. december 6-tól érvényes bélyegein ez utóbbi jelkép eltüntetése volt a cél, ezért a Trinacria bélyegek középső részét kivágták a nyomóeszközből és egy fehér kereszttel helyettesítették. A Savoyai kereszt elnevezésű bélyeg minden jellemzője azonos az előzőekével. Ebben az esetben is megvan a „T” kettős metszése. 1863 elejéig voltak használatban, túlnyomó részük elpusztult.

Toscanai 3 lírás (1860) 
Toscana (Modenával, Parmával és Romagnával együtt) 1859-ben népszavazással kimondta egyesülését a Szárd Királysággal, amelynek véglegesen 1860 márciusában lett része. 1859 novemberétől egy átmeneti államalakulat működött, amely 1860. január 1-től egy sorozat ideiglenes bélyeget adott ki, már a szárd pénznemet használva. A bélyegeket csak 1860 márciusáig használták, azután a Szárd Királyság bélyegei voltak használatban az egykori nagyhercegségben. Az ideiglenes bélyegsor legritkább értéke a legmagasabb címletű 3 lírás, amely az olasz bélyegek között a legértékesebb.

6. oszlop

Moldvai Ökörfejes (Moldvai Fejedelemség, 1858)
A krími háborút (1853–1856) követően Moldvát tengeri kijárathoz juttató 1856-os párizsi béke az orosz protektorátust felszámolva, a két román fejedelemséget a hét európai nagyhatalom (Oroszország, Poroszország, Ausztria, Franciaország, Anglia, Törökország és Piemont, ill. jogutódjaként az Olasz Királyság) kollektív védelem alá helyezte.
1858 júliusában a Moldvai Fejedelemség kibocsátotta első bélyegsorát. A bélyegívek egyenként készültek, kézisajtóval, amit a rajtuk rendezetlenül elhelyezkedő bélyegek is bizonyítanak. Az egyszerű grafikájú bélyegképen Moldva címerállata, a bölény látható, felette az ötágú csillaggal – ám a tervező valószínűleg több ökröt, mint bölényt láthatott életében, így a vitathatóan sikerült ábrázolás miatt a bélyeget mindmáig „ökörfejesnek” nevezik. A címleteket a postakürtön tüntették fel: 27, 54, 81, 108 parás bélyegek ezek. A furcsa névértékek a francia frank átszámításából adódtak. Az 1857-ben állami monopóliummá vált postaszolgálat ugyanis a krími háborút követő erőteljes francia politikai támogatás következtében a francia postát tekintette mintául.

Cári címeres bélyegek és orosz újságbélyeg (1858, 1917)
Oroszország 1858-ban vezette be a bélyeghasználatot. 1917-ig leginkább a birodalmi címerek szerepeltek bélyegábraként, bár 1913-ban a Romanov-dinasztia fennállásának 300. évfordulójára sorozatot adtak ki az egymást követő uralkodók arcképével.
1917-ben a forradalmárok egy szokatlan megoldással álltak elő a bélyegek más célra történő felhasználását illetően: a Romanov-sor ívdarabjait a történelmi sorsforduló minél szélesebb körben való hírül adásának szándékával II. Miklós cár lemondó nyilatkozatának szövegével nyomták fölül, amely az Izvesztyija című lap 4. számában jelent meg a címoldalon.