A pénz, jelenjen meg az érme vagy bankjegy formájában, nem csupán az állami szuverenitás kifejezőeszköze, a gazdasági élet és a kereskedelem mozgatórugója, hanem kora kultúrájának, művészetének és világlátásának hű lenyomata. Az éremképek visszatükrözik a korszak művészeti stílusát, megismerhető rajtuk keresztül a magyar címerfejlődés éppúgy, ahogy az uralkodók portréi vagy a keresztény hitvilág, nem túlzás azt állítani, hogy a pénzek szinte önmagukban képesek átfogóan bemutatni Magyarország évezredes történetét. A következő hetekben nyolcrészes, A magyar pénzek művészete című sorozatot indítunk, amelyben megismerkedhetünk a magyar pénzek jellegzetes éremképi elemeivel a kezdetektől napjainkig.

Szent László a lovagkirály

Az uralkodóportrék és a különféle címerábrázolások mellett a késő középkortól kezdve két ikonikus éremképi eleme alakult ki a magyar pénzeknek, Szent László és a Madonna amelyek évszázadokon át változatos formában díszítették a magyar pénzeket,

A már korábban kiemelt tiszteletben részesített I. László magyar királyt 1192-ben avattatta szentté III. Béla. A lovagkirály első ábrázolásai – leszámítva az általa veretett pénzeken lévő elég sematikus éremképmásokat – azonban csak halála után kétszáz, szentté avatását követően száz évvel később jelentek meg. Az Anjou-korból viszont a Szent László-kultusznak számos vizuális emlékét ismerjük, a templomi freskók mellett miniatúrák, pecsétek és festmények mellett ekkor készült el Kolozsvári Márton és György nagyszerű váradi lovasszobra, amely sajnos az újkorban elpusztult. Magától értetődik, hogy a legnagyobb sorozatgyártott termék, azaz a pénzek felületén is ekkor jelent meg. I. (Nagy) Lajos aranyforintjain a korábbi Keresztelő Szent János alakját váltotta fel valamikor az 1360-as évek elején. A lovagkirály álló, szembenéző, koronás alakjának feje körül glória viselő, jobbjában csatabárdját, baljában országalmát tartó alakja évszázadokra meghatározta a magyar aranyforintok hátlapjának éremképét.

Az aranyforintok mellett, bár azoknál jóval ritkábban, az ezüstpénzeken is megjelent a Szent László-ábrázolás. Ezek fénykora természetesen szintén az Anjou-kor volt, amikor az aranyakkal párhuzamosan vert garasokon és denárokon is megtaláljuk alakját. A 15. században, az aranyforintokat leszámítva, csupán néhány kivételes alkalommal találkozunk a lovagkirály alakjával a magyar pénzeken, mígnem II. Ulászló korában a Szent László-kultusznak egy újabb reneszánsza figyelhető meg, és ennek lenyomata a pénzeken is megjelent. Tiroli mintára ugyanis rövid ideig Körmöcbányán is sor került guldinerek kibocsátására 1499 és 1506 között. Ezeknek a nagyméretű ezüstpénzeknek a hátlapját Szent László lovas alakja díszítette.

Bár a Szent László-alak több különféle címleten látható, legtovább, közel 250 éven keresztül az aranyforintok hátlapja ikonikus ábrázolásának számított, amelyet még külföldön is másoltak. Kezdetben Habsburg-házi uralkodóink sem változtattak az aranyforintok hagyományos éremképén, hiszen ugyanaz a Szent László-alak látható I. Ferdinánd és Miksa aranyforintjainak hátlapján, sőt még Rudolf korai veretein is. Ekkor azonban a nagybányai pénzverdében változások történtek, amelyet hamarosan a többi pénzverde is átvett. 1598-ban ugyanis olyan aranyak készültek, amelyeknek az előlapjára került a lovagszent, s bár alakja még magán hordozza a lovagszent ikonográfiai jellemzőit, a köriratban már a kibocsátó Rudolf nevét tüntették fel: a szent alakja átalakult a mindenkori uralkodó képmásává. II. Mátyás uralkodása idején aztán végleg megpecsételődött az évszázados tradícióval rendelkező éremképi elem sorsa, ettől kezdve az aranypénzek előlapjára a mindenkori uralkodó álló alakja került.

Az Erdélyi Fejedelemségben nagyjából ugyanez a folyamat játszódott le, igaz, itt hosszabb idő alatt. Báthory Gábor fejedelem (1608–1613) nagybányán vert aranyforintjain utolsó alkalommal jelenik meg Szent László alakja, helyét végérvényesen a fejedelmi portrék vették át.