A pénz, jelenjen meg az érme vagy bankjegy formájában, nem csupán az állami szuverenitás kifejezőeszköze, a gazdasági élet és a kereskedelem mozgatórugója, hanem kora kultúrájának, művészetének és világlátásának hű lenyomata. Az éremképek visszatükrözik a korszak művészeti stílusát, megismerhető rajtuk keresztül a magyar címerfejlődés éppúgy, ahogy az uralkodók portréi vagy a keresztény hitvilág, nem túlzás azt állítani, hogy a pénzek szinte önmagukban képesek átfogóan bemutatni Magyarország évezredes történetét. A következő hetekben nyolcrészes, A magyar pénzek művészete című sorozatot indítunk, amelyben megismerkedhetünk a magyar pénzek jellegzetes éremképi elemeivel a kezdetektől napjainkig.

Román-kori éremművészet

A magyar pénztörténet éremkép szempontjából legszínesebb időszaka az Árpád-házi uralkodók pénzverése volt. Ennek oka főként abban keresendő, hogy a 11. század második felében – Salamon (1063–1074) vagy I. László (1077–1095) idején – lépett életbe a periodikus pénzújítás rendszere, amelynek értelmében az uralkodó bizonyos időközönként (kétévente, évente, de akár egy évben többször is) új pénzt bocsátott ki, amelyre bizonyos illetéklevonás mellett a régit át kellett váltani. A régi és az új pénz megkülönböztetésére mindig új éremképet kellett kitalálni a pénzverő mestereknek, ezért az az Árpád-házi uralkodók háromszáz év alatt négyszáznál is több éremtípust kibocsátására került sor.

Az első magyar pénzt I. (Szent) István király (1000–1038) verette valószínűleg koronázása alkalmából a nyugat-európai denárrendszerhez illeszkedve. Az érme egyedülálló elő- és hátlapi képe, illetve körirata igen összetett koncepció alapján készült, egyes elemeinek párhuzamai megtalálhatóak mind a honfoglalás- és az államalapítás kori ötvösművészetben, mind a korabeli bajor denárok formájában.

Az előlapon kiemelt szerepet kapott az ország szuverenitásának jelképe, az uralkodó kezében lévő királyi lándzsa, amelyet a körirat – Lancea regis – egyértelműen azonosít. Hasonló lándzsát tart kezében István a koronázási paláston, amely első uralkodónk egyedüli korabeli képi ábrázolása.

A hátlapi körirat – Regia civitas – átvitt értelemben az István által létrehozott keresztény Magyar Királyságra utal. Maga az éremkép a nyugat-európai pénzverésben általánosan használt ún. karoling templomábrázolás bajor változatán alapul, ahol a templom oszlopainak helyén szöveg olvasható, jelen esetben a hátlapi körirat rövidítése. A vésnök az eredeti merev, statikus templomábrázolást a honfoglalás kori ötvösség palmettás díszű formakincséből merítve átalakította, olyan műremeket hozva így létre, amelyben arányosan keveredett a pogány múlt és a keresztény jelen művészete. István második denártípusa már jóval egyszerűbb éremképpel készült, elő- és hátlapján egyenlőszárú kereszt, karjai között ékekkel, az előlapi körirat már megnevezi a kibocsátót Stephanus rex (István király) formában, a hátlapon maradt az első pénztípusáról is ismert Regia civitas körirat. I. Istvánt a trónon követő uralkodók évtizedeken át első királyunk pénzének éremképét használták, majd Salamon korában jelent meg először nyugat-európai mintára a királyportré, amely sematikus formában az őt követő uralkodók pénzein is látható. Könyves Kálmán uralkodása (1095–1116) idején indult meg egyfajta pénzrontási folyamat, a pénzek súlya és mérete folyamatosan csökkent. Bár Kálmán királytól a 13. század kezdetéig terjedő időszakból majdnem minden magyar uralkodónak ismerjük legalább egy olyan verettípusát, amelyen szerepel a neve, időnként a portréja is, ők főként az ún. anonim vagy néma denárokat verették. A szaknyelv azért nevezi így a 12. századi magyar pénzeknek ezt a nagyszámú csoportját, mert hiányzik róluk minden, a kibocsátóra utaló felirat, ezért nem lehet őket konkrét uralkodóhoz kötni, így keltezésük felettébb bizonytalan. Éremképük különböző geometrikus formákból kialakított alkotás, a hátlapi éremkép minden esetben kisebb az előlapinál.

A magyar pénzverés reformjára II. András uralkodása (1205–1235) idején került sor, aki a Karintiából tömegesen beáramló ún. friesachi denárok mintájára újította meg pénzkibocsátását. Bár összehasonlítva az előképével, az új magyar pénzek minősége – a tagadhatatlan javulás ellenére – még hagyott némi kívánnivalót hátra, mindenesetre az éremképek hihetetlen fejlődésnek indultak. A 13. század elejével köszöntött be Magyarországon az érett román stílus. Újra megjelentek a királyportrék, most már sokkal kifinomultabb megjelenítésben, templom- és várábrázolások, címerek, különböző valós és mesebeli állatalakok, vallási jelképek tobzódtak a késő Árpád-kori denárok felületén. Az Árpád-korral azonban ez a színes forgatag is lassanként kiveszett a magyar éremművészetből, az épületek, királyportrék és állatalakok átadták helyüket a 14. században a különféle címerelemeknek.